I like you! Like everything!

New likes
Őrült szerelem

Csodás szépséged
Szemednek fénye
Odavonz engem
Dadogva félve.
Átnézel rajtam
Szemed se rebben.
Szívem gyötrődik
Zene nincs ebben
Érzem meghalok
Pokolra jutok
Szerelmed nélkül
Élve széthullok.
Gyónom bűnömet
Ez már őrület
Démoni bűvölet.
Azért, aki vagy

Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért,
akinek látszol
vagy tetteted magad.

Lelkedbe látok,
látom a varázsod,
tudom, hogy mikor játszol,
s szeretem,
amikor átlátszol.

Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért,
mert szeretsz.
Mellettem nyugodtan
önmagad lehetsz.
1x1

Lényem legmélyén lapulsz.
Belőlem ki nem törhetsz.
De ha akarsz, megölhetsz.
Miközben szeretni tanulsz.

Ez a szerelmi egyszeregy:
Érted? Nem érted? Egyre megy.
-Mit csinálsz utoljára lefekvés előtt?
-Becsukom a számat hogy ne nyáladzak alvás közben.
-De sose jön össze!
-Egy szigeten ragadtál. Hogyan töltenéd el az időt?
-Seggemet vakarnám!
Szereted őt, ugye? Ez csak egy egyszerű pszichológia kérdés. Nem egy név, csak úgy, megemlítve. És mégis, valaki hirtelen eszedbe jutott..
Azt mondják, az ember életében csupán egy "igazi" szerelem van. Szerintem viszont ez nem igaz. Legalább négy van. Először beleszeretünk a barátunkba, hogy megtanuljuk, milyen finom is a határvonal a barátság és a férfi-nő kapcsolat között. Aztán beleszeretünk az ellenségünkbe, hogy rájöjjünk, az ellentétek csupán vonzzák egymást, de élni nem tudnak együtt. Aztán beleszeretünk a tökéletesbe, hogy egy életre megtanuljuk: nem létezik tökéletes. S csak ezután leszünk boldogok valakivel, akit már címkék nélkül leszünk képesek szeretni. Csak úgy, önmagáért."
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?” „Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár. „A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá. A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le. Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük. Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel. „Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő. „Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad..”
Akit egyszer szerettél, az nem múlik el. Lehet belőle gyűlölet, vagy barátság, vagy bármi. De nem múlik el. Ha bajban lenne, a világ végére is utána mennék. Kérdés nélkül. Elég lenne egy ölelés.
- Akkor miért nem vagytok együtt?
- Mert ha együtt vagyunk, előbb-utóbb boldogtalanná tesszük egymást.
megnyúlt az idő nagyon.
fák árnyéka keresztezi léptem
magam vagyok
ebben a
hajnaliálmunkbólkiszakadt-
egymásnélküliségben
A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit..
Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette.
Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem.
Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.
Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.